Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát bármelyik barátomnak?

Csaknem fél év is eltelt azóta, hogy az alábbi téma nagyon komolyan belekapaszkodott a fejembe és egészen idáig érlelgettem magamban, hogy kiegészítve totál kereknek érezzem, hiszen úgy látom, ebbe a csapdába egyre többen táncolnak bele.

A minap egy elég érdekes beszélgetésbe keveredtem arról, hogy mennyire érdemes a jelenlegi barátainkra támaszkodni. Merthogy ők jelenlegiek. Akár tetszik, akár nem. Nem mindegyikük, de ha épp vannak betöltetlen helyek a bizalmi körünkben, nem kell mindenáron azonnal befoltozni őket, mivel folyamatosan új emberekkel ismerkedünk és attól még, ha most nincs épp meg az a személy az életünkben, akivel bizonyos dolgokat meg tudunk beszélni, nem kell kétségbeesnünk. Én a magam részéről azt vallom, hogy nem vagyok köteles csak azért megbeszélni mindent a legjobb barátaimmal, mert ők a legjobb barátaim. Ez természetesen nem a barátaim ellen szól, de nem értek egyet azzal, hogy tartozom azzal bárkinek is, hogy az orrára kössek minden egyes problémát, vagy dolgot, ami épp foglalkoztat. Arról meg nem is beszélve, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindenkinek máshol vannak a határai, és mindenkitől mást és mást várhatunk el. Itt vannak például azok a kényes témák, amikbe azok, ’akik csak a legjobbat akarják nekünk’ előszeretettel – pardon me – pofáznak bele, sokszor sajnos nem azokat a szempontokat szem előtt tartva, ami nekünk a legjobb lehet. Itt van mondjuk például ez a dolog, ha valami kisiklik a pasimmal, vagy a csajommal. Na már most, az én imádott barátaim, amint ez a téma szóba kerül, már ugrásra készen reagálnak, hogy szépen ’elkussoltassanak’, mert az tulajdonképpen ’nem is úgy van’, ahogy én látom  és még én vagyok a hülye, hogy nem becsülöm meg azt, amim van. Én úgy vagyok vele: ahhoz, hogy beismerjük, hogy valami már nem kóser és mindezzel egy időben felismerjük – és elfogadjuk – a saját és a másik hibáit is, ahhoz bátorság kell. Kurvanagy. Ezelől pedig az átlagember imád menekülni. Mert egyszerűbb mindenkit lehülyézni a komfortzónánkból és arra biztatni a másikat, hogy legyen ő is gyáva, mert az olyan jó buli, ha valaki nem veszi a kezébe a saját élete irányítását. Hát kurvanagy buli. Ugyanez a helyzet akkor is, ha már nem találjuk a helyünket a melóban. Mikor én külföldre költöztem, kaptam hideget-meleget, inkább hideget, hiszen nekem ’már itt lenne az ideje beállnom a sorba’, nem még most nekiállni kalandozni. Amit teljes mértékben el kell, hogy utasítsak, hiszen véleményem szerint annál rosszabb nincsen, ha lemondunk saját magunkról. Tökmindegy, hogy egy kapcsolat, vagy a karrierünk miatt, magunkat becsapni nagyon csúnya dolog. Számomra ez tartozik például a főbenjáró bűnök közé. A gyávaság. Amikor gyávák vagyunk lépni és tenni azért, ahova a szívünk húz. Persze, mint mindent, ezt is érdemes ésszel csinálni, de maga a változás mindig csodálatos lehetőségeket hordoz magában, amiről vétek a környezet nyomása miatt lemondani.

Liza