Mielőtt legközelebb kipattan a fejemből, az az elmebeteg ötlet, hogy rendezzünk „Ki táncol a legidiótábban?” versenyt – ha már maga a klub súrolja az übergázság határait, így kibaszott logikus lépésnek tartjuk, hogy ezzel is csak emeljünk a téten – jobb, ha előveszem ezt a rövidke kis gyűjteményt emlékeztetőül:
- Csak száraz – CSONTASZÁRAZ – padlón táncoljunk
- A ’90-es évek vérciki mozdulatait felejtsük el. Szép volt, jó volt, de nem véletlen, hogy csak vész esetén kerülnek elő..
- Nem vitatkozunk a taxisofőrrel, hogy a kocsinknál tegyen ki, mert majd mi hazavezetünk.
- Előre beszerzünk egy 100-as csomag zsepit minden rohadtul váratlan bőgőrohamra felkészülve, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban mégis egy tekercs vécépapírt a táskánkba gyömöszölni, mikor már szétvet az ideg..
- Folyamatosan pótolni az éjjeliszekrényen levő ’nyugi spray’-t
- Ünnepnapokon és vasárnap nem az ortopédiára menni, hanem egyből a balesetire
- Mindig tartani a fagyasztóban jégzselét
- Nem visszaülni a váróba minden egyes vizsgálat után – az osztrák tempóra való tekintettel
- Több orvosi szakkifejezést elsajátítani németül
- (Többször) rákacsintani a jóképű orvosra
- Megpróbálni segíteni a mellettünk levő – szintén sérült végtagú – betegeknek, cipzár vészhelyzetük esetén – még ha tök flúgosnak néznek is
- Nem tornázni / próbálgatni a fájós térdünk határait a váróban és ezzel megkímélni a szemközti ágyon fekvő néni vérnyomását is.. úgysem fog megjavulni az a térd, attól, ha feszegetjük…
- A végsőkig kitartani és a teljes letargia helyett arra fókuszálni, hogy még (!!) tudunk járni – úgy, ahogy..-, ezzel is kizökkenni a sírós hangulatból, hogy lehetőség szerint ne kelljen a kórház teljes közönsége előtt a táskánkba gyömöszölt WC-papírtekercsből tépkedni, hogy két ’már megint elromlottam és milyen ninja warrior lesz így belőlem’ bőgőroham között kifújjuk az orrunkat.
- Villámgyorsan begyakorolni a sötétkék – ami meglepően jól áll – kölcsön-térdszorítónkban a csábos ülést keresztbe tett lábbal – ami cseppet sem királylányos, de ilyen háborús sérülésekkel ma inkább a harcos amazon szerepet választjuk, mikor visszaülünk a jóképű doki asztalára.
Összességében azt kell, hogy mondjam, az első látogatásom egy osztrák kórházban – fájdalmaimat leszámítva – roppant kellemesen telt. Az orvosok, nővérek tökre barátságosak és hála az égnek, humoruknál is vannak – a doki szerint jó eséllyel meg fogok halni.. ami most már nem olyan poénos, mint akkor volt, de ott, a maga idejében az volt, meg jobb kérdés különben sem jutott eszembe, amitől kellőképpen halállazának tűnhettem volna. Az egészségügy fáradtságot nem ismerő munkatársai iszonyat kedvesek és türelmesek a hozzájuk érkező ’parkett ördögével’, így történt, hogy az első röntgenfelvétel után vettem a bátorságot és nagy mosollyal beintegettem az üvegfal túloldalán dolgozó cirka 15 orvosnak és ápolónak. Azt mondjuk nem tagadom, hogy nagyban hozzájárult az otthonos hangulatomhoz, mikor a szomszéd széken ülő hölgy fojtott hangon rákezdett a szokásos minden kórházban elhangzó ’Anya, ne üvölts már a telefonba, mindenki minket néz!’ mondókára. Mivel minden ápoló és betegkísérő és szakorvos a legszívélyesebben fogadott, így igyekeztem én is lehetőség szerint már a legelső levegővételem előtt megtudakolni mindannyiuktól, hogy hogy is szolgál az egészségük, továbbá arról meggyőződni mindenkinél, hogy kihúzom-e hajnalig. Főleg azok után, hogy a betegszállító srác nekiállt előkészíteni nekem egy ágyat a váróban, amit persze udvariasan visszautasítottam – egy széles mosoly és egy kacsintás kíséretében -, majd a tőlem telhető legtöbb hanyag eleganciával ledobtam magam egy székre – ami láttán egyébként a mellettem ülő néniszívverése egy pillanatra kihagyott. Amúgy is a tolószékre is csak amiatt mondtam igent, mert nem akartam húzni senki idejét, elvégre így voltunk a leggyorsabbak.
the black broccoli 