Egyre többet társalgunk magunkkal,de az érdekes, hogy mindezt ritkábban tesszük hangosan, mint alapból tennénk.
A szekrényünk már tele van post-itekkel, néha elbizonytalanodunk, mennyire hatékony így ötletelni vagy tanulni, de aztán már azon aggódunk, hogy a négy bútorlapból már csak kettő maradt, amiből az egyik ráadásul 90%-ban tükör és ki tudja meddig tart még ez az időszak, de a falra valószínű nem fognak olyan jól ragadni a cetlijeink.
Na ugyan nokedlit azt még továbbra sem tudunk szaggatni , ellenben rájöttünk – külső segítséggel, de ezt most hagyjuk -, hogy mennyivel jobb is a frissen elkészült tészta, ha összekeverjük egy kis vajjal.
Még ha csak egy pillanatra is, de megfordul a fejünkben, hogy az egy héten egyszer esedékes bevásárlóutunkra a szép ruhánkat – tényleg a nagyonszépet (azt, amiben esküvőkre is szoktunk menni)– vesszük fel.
Minden nap edzünk. Tényleg minden nap és tényleg kőkeményen, aminek – és a normálishoz képest ötszörös..najó, tízszeres mennyiségű édességnek – hála már nagyjából 6 kilóval nyomunk többet – de cserébe legalább izmosabbnak is tűnünk..
Az eddig teljesen jelentéktelennek tűnő üvegszemét gyűjtőkonténerhez való eljuttatása új értelmet nyert és ma már kirándulásként kezeljük, amiből nem ritkán családi programot is csinálunk.
Végre van okunk a közvetlenül mellettünk lévő erdőben sétálni, mert most tényleg nem kell haladéktalanul a városban csinálnunk valamit.
Szerencsére – vagy sajnos – azt is megtanuljuk, hogy milyen ruhadaraboknak nem lett volna semmi keresnivalójuk a szárítógépben.
Mivel tényleg folyton edzünk már legalább háromszor – napi szinten persze – megbántuk, hogy nem rendeltünk abból az iszonyatjó edzősruhából a kék és a fekete mellé egy pirosat is.
Végre nekiállunk annak – vagy amúgy is mostanra terveztük, de legalább megvan az illúziója, hogy az itthon töltött időnek köszönhető -, hogy olyan hivatalos dolgainkat és papírjainkat elintézzünk, amiket már a) legalább 8 hónapja el kellett volna, b)valószínűleg előbb-utóbb az időből kifutva intéztünk volna.
Többet iszunk, de valamilyen megmagyarázhatatlan dolognál fogva kevesebbet dohányzunk – bár gyanítom ez jobban vonatkozik rám, minthogy általánosítani lehessen.
Sajnos az Instagram karantén-videói után már a Netflixes sorozatok sem kötnek le eléggé, így elhatározzuk, hogy valami nagyobb kihívás elébe nézünk..mondjuk egy Bulgakov regény olvasásába – németül.
Saját készítésű pozitív megerősítés és motivációs kártyák gyártásába kezdünk..de aztán elég hamar abba is hagyjuk.
the black broccoli 