Most frankón?

Sokat tűnődöm azon mostanában, hogy vajon mennyi teret engedünk az őszinteségnek az életünkben manapság és itt nem a szó megszokott értelmére gondolok elsősorban – tehát arra, hogy nem kamuzunk orrba-szájba. Mondjuk a pasinknak/csajunknak, főnökünknek, barátainknak, hanem inkább arra, hogy magunkkal mennyire vagyunk őszinték. Alapból úgy látom, hogy ahhoz, hogy bizonyos kapcsolatokban nyílt lapokkal tudjunk játszani, egy nagyon fontos lépés fölött hajlamosak vagyunk elsiklani és itt pont arra gondolok, hogy egész sokszor pont magunktól sajnáljuk az őszinteséget, pedig mennyivel könnyebb minden belső feszkó nélkül helytállni a nagyvilágban – hát még egy bonyolult probléma adtán. 

Azzal, hogy magunknak kimondunk dolgokat sok-sok későbbi kellemetlen szitunak – mondjuk passzív-agresszív kitöréseinknek – tök simán elejét vehetjük. Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy ez olykor kibaszottnehéz, hiszen kijelenthetjük nyugodt szívvel, hogy egy olyat, hogy ’gyáva vagyok’, vagy ’idiótán viselkedtem’ marhára nehéz kimondani, még némán magunkban is. A jó hír viszont az, hogy ha ezt a nagy ugrást megtettük, már csak egy icipici lépés adott esetben elnézést kérni, ha megbántottunk valakit, de akár érvényesíteni az érdekeinket, vagy elmondani a másik félnek azt, ha valami pont nekünk nem esett egy adott helyzetben a részéről jól.

A pozitív ebben az egészben az, hogy egész hamar rá lehet érezni a nyílt kommunikáció ízére és jó eséllyel annyira ki is fogja adni, hogy beépítjük az életünkbe, ami ebben az időszakban csak még egyszerűbbé és – némely esetekben, plusz hosszú távon egészbiztosan:D – nyugodtabbá teszi az életünket.