Miután ma délután két különböző beszélgetésemben is ugyanaz a téma került szóba, nagy kedvvel nekiültem írni az idő kihasználásáról, meg a lelassulásról, miközben feltűnt, hogy egyre inkább olyan szarságok jutnak eszembe, mint a hatékonyság, meg az időmenedzsment, amik amúgy tök jók, de én most nem hatékony lennék, hanem inkább csak simán megfigyelném és időt adnék a dolgoknak. A time management meg a process management meg mindenfele management amúgy is körülvesz minket folyamatosan, most inkább valami olyan kell, aminek eddig kevés teret adtunk, mint mondjuk a pihenés – ígérem megtanulok ezekkel a hivatkozásokkal mókolni, hogy ide lehessen kattintani az előző bejegyzésemre. Annak ellenére, hogy nem minden helyzetben tudjuk pont azonnal megengedni magunknak a lelassulást – hiszen mondjuk ki, mind örülünk, ha még tudunk dolgozni és/vagy folytatni a tanulmányainkat -, az egy helyben töltött napok alatt rengeteg idő szabadul fel mondjuk a napi utazások és az állandó rohangálások kihagyásával, ami pont ezt a lelassulast segíti. Van is ehhez egy kedves sztorim: Egy kedves barátom készített anno évekkel ezelőtt egy beadandója előtt egy videót arról saját magának, amikor már megint gyorsan akart több hétre való munkát elvégezni, hogy hogyan is rajzol kapkodva az utolsó pillanatban, mintegy elrettentő példaként a jövőre, ami bármikor instant emlékezteti arra, hogy az olyan dolgok, amiket az ember gyorsan csinál, na azok általában ripsz-ropsz összeomlanak. Ellenben ami lassan, a folyamat által igényelt idővel fejlődik, annak jó eséllyel valami stabil végeredmény lesz a gyümölcse, amire aztán később lehet szépen építkezni. Amúgy ez így leírva tök szép, de az egyperces néma csend után mindig ugyanott vagyok, ahol a part szakad, hogy mindent gyorsan akarok elintézni, miközben azt észre sem veszem, hogy pont a lassúság adja néha a dolgok masszivitását. Nem a túlgondolás, vagy a tökölés szintjét kell ez alatt érteni, de ha belegondolunk, akkor a kapkodásnak, vagy a túlvállalásnak nem igazán szokott jó vége lenni. Amikor kapkodva készítek valamit, annak a közepén szoktam azt gondolni, hogy egy pont után egyszerűen már minden, amihez csak hozzáérek szarrá válik, vagy tönkremegy és a végén kukázni lehet jó nagy részét a munkának, tehát a befektetett idő nemhogy nem térül meg, de még teljességgel elvesztegetettnek is érződik. És majd egyszer a sokadik szarbólváram után egészbiztosan ezekkel a berögződéseimmel harcolva kezdek majd bele akár huszonkettedjére egy nem elég alaposan kidolgozott ötletnek, egy új bejegyzésnek, vagy egy turmixnak – najó, ez a példa nem volt valami jó, a turmix a amúgy is tökgyors és kapkodva is inkább több, mint kevesebb vérveszteséggel sikerül – és mindannyiótokat ugyanerre biztatlak. Namaste.
the black broccoli 