(Arc)kifejezéstelen

Meglepetten vettem észre a minap, hogy a kiválasztott emojim elküldése közben tényleg nevettem, ami eléggé elgondolkodtatott. Kicsit keserű érzéssel is hasított belém az a felismerés, hogy mennyire felértékelődött a social médiában a felszabadult kacagás, a poénok átélése. Még a jó poénoké is. Hiába fektetünk annyi energiát abba olykor, hogy jópofaságunkkal lenyűgözzük a beszélgetőpartnerünket, csak ritkán sikerül kiváltanunk a kívánt hatást. A szomorú valóság úgy néz ki, hogy mindannak ellenére, hogy viccesnek reakciózunk valamit, igazából mégsem nevetünk. Egyszerűen annyira belekényelmesedtünk a virtuális valóság nyújtotta előnyökbe, hogy kiengedjük a kezünkből a szerezhető élményt és rábízzuk a grafikusok munkájára az érzelmek megélését. Magamon mondjuk tutibiztosan látom, hogy a már rutinosan használt kedvenc szmájlijaimat egyszerűen már megszokásból, fapofával pötyögöm be, mintha igazából le sem szarnám azt, hogy milyen üzenetet kaptam. És így tovább, ugyanazzal a kifejezéstelen, bamba tekintettel reagálunk egy dühítő, elkeserítő, vagy poénos megjegyzésre, mintha legalább x deriváltjáról y tengelyen olvasnánk. Ami azért elég kiábrándító, mert ha jobban belegondolok abba, a másik oldalon sokszor hatalmas lelkesedéssel írok meg én is néhány üzenetet vagy hozzászólást, közben meg simán lehet, hogy a szándékom nem is vált ki az égvilágon semmit sem. Plusz előny, amit külön imádok, hogy akárhol is vagyok a világon, szinte bármelyik barátomat instant elérem, de pont ebben a felgyorsult világban jön elő az egy térben és időben – vagy legalább telefonbeszélgetésen – megélt pillanatok hiánya is. Pont most, hogy annyira magányosnak érezzük magunkat sokan, pont most derül csak ki, hogy mennyire nem a célnak megfelelően használunk ki, vagy egyszerűen észre sem veszünk megannyi arcunkba üvöltő lehetőséget. Tiszta szerencse, hogy mint minden mást ezt is meg tudjuk éberen figyelni, mert ugye folyamatosan megismétlődő alkalmakról van szó.