Csillivilli

Kicsit mind szeretnénk Barbie-k lenni. Barbie, aki mindig helyesen cselekszik és aki mindenben jó, meg persze mindenkin tud segíteni, hiszen előtte úgy tűnik, nincsenek akadályok. Az ő élete valahogy soha nem tűnik bizonytalannak, bármibe fog bele, azt sikerre viszi. Ő legyen állatorvos, rendező, vagy szakács, nem vall kudarcot, sőt anyukaként, testvérként, vagy barátként, de még a párkapcsolataiban is remekül helytáll. Ezt nézegetjük és itt jön az, amikor azzal szembesülünk, hogy nem műanyag csillivilli babák vagyunk, ami néha nagyon rohadt tud lenni. Ott a sok megfelelés, baki meg botlás mindaközben, hogy úgy látszódik, a műanyagság hiánya, a hús, meg a vér az, ami kevésbé tesz minket strapabíróvá. Már úgy értem, a műanyag nagyon is frankó találmány, sokkal többet kibír, mint egy csomó természetes dolog. Gondolj bele: egyszerűen jobban tűri a strapát és néha ezért igyekszünk annyira teljesen műanyaggá válni. Hogy jobban teljesítsünk, hogy többet ki tudjunk hozni magunkból. Pedig igazából az, a szépség, ami többé tesz minket, embereket Barbie-nál, az pont ebben rejlik. Hogy emberek vagyunk és a dolgok nem mindig sikerülnek tökéletesen, hogy sírunk, nevetünk, hibázunk és ha marhára küzdünk is érte, a végén mégiscsak elérjük a magunk sikereit. Amikor merünk közeledni és közel engedni magunkhoz másokat, segíteni, segítséget kérni, bocsánatot kérni és azt elfogadni, megbízni másokban és magunkban is. Ezektől fogjuk a végén úgy érezni, hogy a dolgok a helyére kerültek és ha nem is olyan minden, mint Barbie-éknál, attól még éppen úgy élvezzük az életet, mint ők is.