Meglepetten vettem észre a minap, hogy a kiválasztott emojim elküldése közben tényleg nevettem, ami eléggé elgondolkodtatott. Kicsit keserű érzéssel is hasított belém az a felismerés, hogy mennyire felértékelődött a social médiában a felszabadult kacagás, a poénok átélése. Még a jó poénoké is. Hiába fektetünk annyi energiát abba olykor, hogy jópofaságunkkal lenyűgözzük a beszélgetőpartnerünket, csak ritkán sikerül kiváltanunk a kívánt hatást. A szomorú valóság úgy néz ki, hogy mindannak ellenére, hogy viccesnek reakciózunk valamit, igazából mégsem nevetünk. Egyszerűen annyira belekényelmesedtünk a virtuális valóság nyújtotta előnyökbe, hogy kiengedjük a kezünkből a szerezhető élményt és rábízzuk a grafikusok munkájára az érzelmek megélését. Magamon mondjuk tutibiztosan látom, hogy a már rutinosan használt kedvenc szmájlijaimat egyszerűen már megszokásból, fapofával pötyögöm be, mintha igazából le sem szarnám azt, hogy milyen üzenetet kaptam. És így tovább, ugyanazzal a kifejezéstelen, bamba tekintettel reagálunk egy dühítő, elkeserítő, vagy poénos megjegyzésre, mintha legalább x deriváltjáról y tengelyen olvasnánk. Ami azért elég kiábrándító, mert ha jobban belegondolok abba, a másik oldalon sokszor hatalmas lelkesedéssel írok meg én is néhány üzenetet vagy hozzászólást, közben meg simán lehet, hogy a szándékom nem is vált ki az égvilágon semmit sem. Plusz előny, amit külön imádok, hogy akárhol is vagyok a világon, szinte bármelyik barátomat instant elérem, de pont ebben a felgyorsult világban jön elő az egy térben és időben – vagy legalább telefonbeszélgetésen – megélt pillanatok hiánya is. Pont most, hogy annyira magányosnak érezzük magunkat sokan, pont most derül csak ki, hogy mennyire nem a célnak megfelelően használunk ki, vagy egyszerűen észre sem veszünk megannyi arcunkba üvöltő lehetőséget. Tiszta szerencse, hogy mint minden mást ezt is meg tudjuk éberen figyelni, mert ugye folyamatosan megismétlődő alkalmakról van szó.

Topogok, ide-oda, piszkálom az arcomat, a hajamat, vagy a körmömet – teljesen fakultatív, ugye kinek mi -, lever a víz, ha észreveszem, hogy valaki pont engem néz, amit persze csak tovább lehet fokozni a cikis megnyilvánulásokkal, meg a cseppet sem odaillő,de cserébe erőltetett megjegyzésekkel, idióta nevetéssel és a személyes kedvencemmel: azzal, amikor az ember egyszerűen elveszíti a kontrollt az arckifejezései irányítása felett. Első nap az iskolában, az új munkahelyen, a konditeremben, vagy a táncegyesületben és ha nem figyelek oda, ilyen a századik és az kétszázadik is. Azaz, egyre kellemetlenebb és görcsösebb. Noha ugyanez megesik egy barát barátjának a szülinapján is, ahol egyébként tök szívesen látnának, vagy egy házibuliban, sőt egy családi ebéden is a rokonok ismeretlen rokonai között. Az pedig szinte mindegy is, hogy a felsoroltak közül egy, vagy több is jelentkezik bizonyos helyzetekben, nálam a kiváltó ok mindig ugyanaz volt: kevés vagyok, itt úgysem fognak elfogadni, hogy lehetnék gyorsan valaki más? Na akkor álljunk meg, hadd mondjam el, hogy ez egyszerűen sehogy sem fog menni, én sem tudtam soha valaki más lenni, de nézzük meg mi történik, ha nem beszariskodunk és nem merünk simán önmagunk lenni:

1. Nem tiszteljük meg a társainkat a bizalmunkkal, tehát logikus, hogy ők sem fognak minket megtisztelni az övékkel. Mégis miért tennék?
2. Nem csak magunknak, de nekik sem hagyjuk, hogy nyissanak felénk, így rögtön két felet fosztunk meg attól, hogy ne adj’ Isten kialakuljon egy tök pozitív ismeretség, sőt még a végén akár barátság is.. 
3. Csak árasztjuk rájuk a feszkót, amiért most a saját magam által megélt szitukra visszagondolva elnézést kérek minden érintettől!
4. Azt éreztetjük velük, hogy nem jó, amit csinálnak és azért vágjuk a pofákat, mert véleményünk szerint egy kalap szarral ér fel az, amiről éppen szó van, vagy történik.
5. Nem hagyjuk magunknak, hogy felszabadultak legyünk, ezáltal másoknak sem hagyjuk ugyanezt – az irányunkba legalábbis semmiképpen.
6. Kimutatva egy látszólagos teljes érdektelenséget ne is csodálkozzunk, hogy nem velünk kezdenek el beszélgetni, hanem lelkesebb, nyitottabb társainkkal.
7. Miközben attól félünk, hogy ki fognak cikizni, mert kevésbé vagyunk ügyesek, profik, vagy tehetségesek – ami egyébként sem mindig stimmel ám -, védekező mechanizmusként akarva-akaratlanul kicsit nagyképűen kezdünk el viselkedni, amivel ugyan lehet leplezni a bátortalanságot – ideig-óráig -, de szimpátiát, azt semmiképp sem lehet vele nyerni.
8. Amikor feszültek vagyunk, nem mosolygunk – én legalábbis képtelen vagyok rá – és ugyebár azok az emberek a barátságosságnak még csak távolról sem keltik a benyomását, akik nem mosolyognak.

Jó sok negatív tapasztalat után esett le, hogy mennyivel kényelmesebb és könnyebb nekem is, ha nem azon görcsölök, hogy mit fognak gondolni rólam mások. Inkább szimplán csak bele szoktam gondolni abba, hogy akkor sincs semmi baj, ha annak ellenére valaki nem fog majd kedvelni, hogy magamhoz hűen viselkedem és nem próbálom elnyomni az egyéniségemet, hiszen a barátaim akkor is ugyanúgy szeretni fognak, pont azért, amilyen vagyok és amit gondolok, akkor is, ha a maradék 7,7 milliárd ember nagy része nem fog ezekért körbeugrálni. A lényeg az, hogy nem azzal a nyomasztó gondolattal indulok haza egy-egy közösségből, hogy vajon jobban be tudtam-e volna illeszkedni, ha el merem engedni magam és ez összességében már nem egy rossz üzlet.

Most, hogy rendszeresen pötyögök a billentyűzetemen minden nap, most jutott el az agyamig, hogy az időtöltésnek ezen módja tulajdonképpen bazinagy időkihasználásnak minősül. Namármost, ha valamit bátran ki merek jelenteni mind a 26 évem tapasztalatával a hátam mögött, hogy rengeteg időt kukázok. Persze azt is pontosan tudom, hogy az ilyesfajta elmélkedések az idő elcseszéséről is mind csak hozzátesznek ahhoz a legalább 5 évhez hasonlítható időintervallumhoz, amit eddigi életem során sikerült teljesen elpazarolnom. Na jó, legyen csak 4, hiszen az iskoláig ne számoljuk és ha egy egyszerű kalkulációt végzek a napom – kábé – egyötödével, akkor kis kerekítéssel ugyan, de ez jön ki. Ez mondjuk annyira nem is lényeges ebben a kérdésben, mint az, hogy mik azok a TOP tevékenységek, amelyeknek a legtöbbször semmi, de semmi értelmük nincs, de mégis túl sok időt vesznek el tőlem és feltehetőleg egész sokunktól is. Vegyünk is sorra a nálam leggyakoriabbak közül néhányat:

1.       3 számmal többet végigtáncikákni a tüköt előtt ugyanabban a ruhában – és persze ezt még 5 másikkal eljátszani – egészen addig, amíg Britney valamelyik albumánál kötünk ki.
2.       Ha nem tudnánk, hogy amúgy köszi, nincsen obszesszív-kompulzív zavarunk, tutira biztosak lennénk benne, hogy azzal küszködünk és mindezt azért, mert képesek vagyunk ötször is visszamenni a hajvasalóhoz, vagy a sütőhöz, sőt néha még a vasalóhoz is – amit amúgy már legalább fél éve nem is vettünk a kezünkbe –, mégpedig amiatt, mert ennyire könnyen el tud kalandozni a figyelmünk, miközben már kereken 15 perces késésben vagyunk valahonnan a többi pontban felsorolt dolgok egyike miatt. Kurvasok idő.
3.       Az, hogy nálunk egy 20 perces sitcom rész még sosem volt 20 perc – mert állandóan vissza kell tekerni valami miatt – minket mondjuk fele annyira sem zavar, mint a környezetünket, de mivel sokak szerint ez idegtépő, ezért ennek is itt a helye. És a filmeket ne is említsük meg szerintem..
4.       Az erkélyen ácsorogva, dohányzás közben azon kapni magunkat, hogy már a triplázáson is mindjárt túl leszünk.
5.       Hatodszorra is megpróbálni olyan frizurát csinálni, mint a YouTube-videókban – mert majd most biztosan sikerül -, miközben csak annyit kellene tenni, hogy a lehető legközelebb levő kisgyereket megkérjük, hogy ugyan fröcskölje már le a hajunkat egy kis vízzel. Az igazi Beyoncé-frizura így készül, ez a titkos recept.
6.       Azon aggódni, hogy mennyi idő eltelt ma is, holott még nem csináltunk semmi értelmeset és már csak pár kihasználható óra van a napból – amiket persze azzal töltünk, hogy sopánkodunk.
7.       Lehetőleg aprólékos és csupa akadállyal átszőtt tervet kiötleni egy tök normál teendő elvégzéséhez,  vagy a szabadidőnk eltöltéséhez, ami nem elég, hogy fölösleges időtöltés, de még a kedvünk is elmegy az egész megvalósítástól.

Miután ma délután két különböző beszélgetésemben is ugyanaz a téma került szóba, nagy kedvvel nekiültem írni az idő kihasználásáról, meg a lelassulásról, miközben feltűnt, hogy egyre inkább olyan szarságok jutnak eszembe, mint a hatékonyság, meg az időmenedzsment, amik amúgy tök jók, de én most nem hatékony lennék, hanem inkább csak simán megfigyelném és időt adnék a dolgoknak. A time management meg a process management meg mindenfele management amúgy is körülvesz minket folyamatosan, most inkább valami olyan kell, aminek eddig kevés teret adtunk, mint mondjuk a pihenés – ígérem megtanulok ezekkel a  hivatkozásokkal mókolni, hogy ide lehessen kattintani az előző bejegyzésemre. Annak ellenére, hogy nem minden helyzetben tudjuk pont azonnal megengedni magunknak a lelassulást – hiszen mondjuk ki, mind örülünk, ha még tudunk dolgozni és/vagy folytatni a tanulmányainkat -, az egy helyben töltött napok alatt rengeteg idő szabadul fel mondjuk a napi utazások és az állandó rohangálások kihagyásával, ami pont ezt a lelassulast segíti. Van is ehhez egy kedves sztorim: Egy kedves barátom készített anno évekkel ezelőtt egy beadandója előtt egy videót arról saját magának, amikor már megint gyorsan akart több hétre való munkát elvégezni, hogy hogyan is rajzol kapkodva az utolsó pillanatban, mintegy elrettentő példaként a jövőre, ami bármikor instant emlékezteti arra, hogy az olyan dolgok, amiket az ember gyorsan csinál, na azok általában ripsz-ropsz összeomlanak. Ellenben ami lassan, a folyamat által igényelt idővel fejlődik, annak jó eséllyel valami stabil végeredmény lesz a gyümölcse, amire aztán később lehet szépen építkezni. Amúgy ez így leírva tök szép, de az egyperces néma csend után mindig ugyanott vagyok, ahol a part szakad, hogy mindent gyorsan akarok elintézni, miközben azt észre sem veszem, hogy pont a lassúság adja néha a dolgok masszivitását. Nem a túlgondolás, vagy a tökölés szintjét kell ez alatt érteni, de ha belegondolunk, akkor a kapkodásnak, vagy a túlvállalásnak nem igazán szokott jó vége lenni. Amikor kapkodva készítek valamit, annak a közepén szoktam azt gondolni, hogy egy pont után egyszerűen már minden, amihez csak hozzáérek szarrá válik, vagy tönkremegy és a végén kukázni lehet jó nagy részét a munkának, tehát a befektetett idő nemhogy nem térül meg, de még teljességgel elvesztegetettnek is érződik. És majd egyszer a sokadik szarbólváram után egészbiztosan ezekkel a berögződéseimmel harcolva kezdek majd bele akár huszonkettedjére egy nem elég alaposan kidolgozott ötletnek, egy új bejegyzésnek, vagy egy turmixnak – najó, ez a példa nem volt valami jó, a turmix a amúgy is tökgyors és kapkodva is inkább több, mint kevesebb vérveszteséggel sikerül – és mindannyiótokat ugyanerre biztatlak. Namaste.

Sokat tűnődöm azon mostanában, hogy vajon mennyi teret engedünk az őszinteségnek az életünkben manapság és itt nem a szó megszokott értelmére gondolok elsősorban – tehát arra, hogy nem kamuzunk orrba-szájba. Mondjuk a pasinknak/csajunknak, főnökünknek, barátainknak, hanem inkább arra, hogy magunkkal mennyire vagyunk őszinték. Alapból úgy látom, hogy ahhoz, hogy bizonyos kapcsolatokban nyílt lapokkal tudjunk játszani, egy nagyon fontos lépés fölött hajlamosak vagyunk elsiklani és itt pont arra gondolok, hogy egész sokszor pont magunktól sajnáljuk az őszinteséget, pedig mennyivel könnyebb minden belső feszkó nélkül helytállni a nagyvilágban – hát még egy bonyolult probléma adtán. 

Azzal, hogy magunknak kimondunk dolgokat sok-sok későbbi kellemetlen szitunak – mondjuk passzív-agresszív kitöréseinknek – tök simán elejét vehetjük. Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy ez olykor kibaszottnehéz, hiszen kijelenthetjük nyugodt szívvel, hogy egy olyat, hogy ’gyáva vagyok’, vagy ’idiótán viselkedtem’ marhára nehéz kimondani, még némán magunkban is. A jó hír viszont az, hogy ha ezt a nagy ugrást megtettük, már csak egy icipici lépés adott esetben elnézést kérni, ha megbántottunk valakit, de akár érvényesíteni az érdekeinket, vagy elmondani a másik félnek azt, ha valami pont nekünk nem esett egy adott helyzetben a részéről jól.

A pozitív ebben az egészben az, hogy egész hamar rá lehet érezni a nyílt kommunikáció ízére és jó eséllyel annyira ki is fogja adni, hogy beépítjük az életünkbe, ami ebben az időszakban csak még egyszerűbbé és – némely esetekben, plusz hosszú távon egészbiztosan:D – nyugodtabbá teszi az életünket.

Tök jó témára hívta fel a figyelmem ma az egyik legkedvesebb barátnőm, mikor megkérdeztem tőle, hogy mik a tervei a mai napra. Ahogy elmondta, hogy legszívesebben pihenne kicsit, de van sok munkája a kertben is, de persze csak az egyéb teendői után, elgondolkodtam rajta, hogy mindentől eltekintve most nagyon sokan – végre, vagy nem végre – tényleg magunknak osztjuk be a munkaidőt és a házimunkát és attól függetlenül, hogy otthon vagyunk, kevesebb teret engedünk magunknak a pihenésre, legyen szó akármelyik részéről a napnak. Még véletlenül sem szeretnék agyonmagyarázott dolgokat megcsócsálni, de tényleg nem lehet hangsúlyozni ennek a nevetségesen egyszerű dolognak a fontosságát, ami egyébként is időszaktól függetlenül helytálló mindannyiunk életében és érdemes komolyabban venni, mint ahogy szoktuk. Magamon is észrevettem, hogy még ha lenne is rá időm és simán bele tudnám szorítani a napomba, karantén ide vagy oda, pont ezt a dolgot tagadom meg magamtól a legegyszerűbben, szinte gondolkodás nélkül. Elméletben pedig annyira jól megvan, hogy hány órát kellene aludnunk, vagy mennyire is  jóleső az a kis semmittevős kikapcsolódás, mégsem engedjük meg magunknak ezt elégszer, mert ugye manapság abban mérjük a sikert, hogy mekkora fordulatszámon pörgünk és mennyire aktívak vagyunk, sőt még a kikapcsolódásnak nevezett programjainkból is versenyt csinálunk, amit én saját magamon folyamatosan észreveszek sajnos. Mivel itt tök különböző mindenki, holtbiztos, hogy mást is jelent sokunknak a pihenés. Számomra például a pihenés egyet jelent azokkal az órákkal, amikor egyedül a kis zenémmel és gondolataimmal elindulok egy nagy sétára. Ezt egyébként normál esetben mindig a városban teszek meg és csak az utóbbi héten figyeltem fel rá, hogy mennyivel sokkal királyabb ezt a természetben csinálni – ahol aztán tényleg igazán kevés megszokott külső inger éri az ember lányát -, ezzel teret adva az időszak lényegének, a lelassulásnak és a dolgok újragondolásának. Úgy gondolom, hogy mit semmi mást, nem kell túldimenzionálni a pihenés fogalmát sem, mondjuk, hogy mittudomén, mindenképpen valami hobbit, vagy tevékeny dolgot találjunk. A lényeg pont abban van, hogy tudjunk kicsit befelé figyelni, úgyhogy remélem jópáran megtalaljatok mostanában azt a dolgot, ami igazán fel tud tölteni titeket, hogy ebből merítkezve minden nap nagyobb svunggal tudjatok nekilátni azoknak a feladataitoknak, amiket fontosnak tartotok, hiszen sokkal jobb – és eredményesebb is – őket kisimulva normál hatásfokon teljesíteni. Sok-sok ölelés és ne hagyjátok ki azt a kis időt a lazításra, hiszen hosszú távon sokkal kifizetődőbb, ha nem szívatjuk hülyére magunkat.😉

1.       Hirtelen égetően sürgőssé vált az EUR folyószámlád megnyitása – amit amúgy hónapok óta halogatsz.
2.       A házban mindenkit készenlétbe állítasz, hogy dobjanak el mindent, ha csenget a postás.
3.       Mikor felveszed suli után a gyereket és széles mosollyal bejelented, hogy ez bizony életed legszebb napja, ő sokat mondó pillantással csak ennyit kérdez „Liza, már megint rendeltél egy olyan nadrágot?…”
4.       És ezek után még van bőr a képeden őt megzsarolni, hogy ha segít kiválasztani a következő nadrág színét, akkor palacsintát sütsz ebédre..Nutellásat..
5.       Mindenkinek a ruhaválogatás képeit küldöd – még annak a pasinak is, aki előtt még véletlenül sem akarod magad rossz színben feltüntetni az őrült vásárlási szokásaid miatt.
6.       Na nem mintha ez nem lenne mindegy, hiszen ekkorra már rég kikérted a véleményét arról, hogy most akkor mégis HUF-ból, vagy EUR-ból vedd-e meg az amúgy EUR-ban megrendelhető cuccokat (miközben tökegyértelmű, hogy nem hallgathatsz a tanácsára, hiszen most tudsz 3 db ruhát is venni 1 áránál is kevesebbért, úgyhogy sajnos nem tudod megvárni az új kártyád megérkezését..).
7.       Azok is elkezdenek komolyan aggódni érted, akik eddig értetlenkedtek a tudatos költekezési szokásaidon.
8.       Minden erőddel megpróbálod a barátnőidet – még az egész távoliakat is – magaddal rántani a mélybe.
9.       Kezdesz letenni az autóról, amit kinéztél, hiszen a távolsági buszon annyival többen fogják látni, hogy milyen jól mutat a popsid abban a leggingsben, ami tulajdonképpen mindenről tehet

+1. A kedvenc facebook-csoportodban próbálod rávenni a többi tagot, hogy írják le neked, hogy te „tökre megérdemelted azt az utóbbi 4 shoppingolást” – ami technikailag 5 volt..

1. ‘Túl öreg vagyok.’ – Na és? Én úgy gondolom, hogy soha nem késő belevágni valami újba, egyszerűen nem lehet azzal takarózni, hogy bizonyos életkor felett már nem lehet valamit elkezdeni, hiszen az ember az én szememben az elszalasztott álmokkal és a meg nem valósított ötletekkel öregszik a legjobban.
2. ‘Nincs belőle hasznom.’ – Egy számomra nagyon fontos és bölcs ismerősöm mondta nekem egyszer, hogy nem feltétlenül kell valami olyantól extra eredményt várni, vagy akár versenyből csinálni, ami örömet okoz számunkra, hiszen a valódi nyereség az, ha élvezzük azt, amivel foglalkozunk és ki tudunk benne teljesedni
3. Ha nincs hozzá Insta, YouTube, meg minden, akkor semmi értelme, ahhoz meg különben is túl sok idő kell. – Majd lesz, ha időközben úgy érezzük, de az elején amúgy sem kiforrott semmi, a dolgokat néha egyszerűen csak hagyni kell, hogy alakuljanak és figyelni az útközben adódó lehetőségekre, új ötletekre, amik pedig ugyebár eléggé nehezen találnak meg, ha el sem indulunk..
4. Sok időt felemészt a tervezés és már közben elmegy az egésztől a kedvem. – A tervezés ugyan fontos, de néha csak sodródni kell, mert a sok részlet előre tervezése valóban elveszi a kreativitást és valami megteremtésének az örömét.
5. Mások elveszik a kedvem. – Habár ez az egyik legfájdalmasabb, de valóban a legkevésbé mérvadó is, hiszen mindig lesz, aki nem fog minket biztatni, lehet pont a saját hasonló kifogásai miatt, hiszen jobb érzés nekik, ha rajtunk is azt látják, hogy nekünk sem ment az egész. Nekem például megvan az a néhány ember, akikről tudom, hogy igyekszenek objektíven hozzáállni egy-egy ötletemhez és arra fókuszálnak, hogy hogyan biztassanak, nem pedig arra, hogy a saját korlátaik miatt engem is elbizonytalanítsanak.
6. Félek a kritikától. – Mindig van, aki cikiz és fikáz, de azt kell szem előtt tartani, hogy ezek a kritikusok nem mi vagyunk. Tehát ők más emberek, más célokkal, más vágyakkal, más élettel és ami számunkra fontos, az lehet, őket teljesen hidegen hagyja. A lényeg, hogy minden külső visszajelzéstől való görcsölés nélkül magunkhoz legyünk hűek, ne mások elvárásaihoz – amik gyakran amúgy is csak a mi fejünkben léteznek.
7. Sok energia és lemondás kell a megvalósításhoz. – Erre egy jó kis klisével tudok reagálni: amit szeretnék, arra mindig találok időt. Ha felteszem a kérdést, hogy tényleg szeretném-e és jönnek a kifogások, akkor elképzelhető, hogy nem ez élvez prioritást, vagy hagyni kell jobban kiforrni a szándékot.

1.       Egyre többet társalgunk magunkkal,de az érdekes, hogy mindezt ritkábban tesszük hangosan, mint alapból tennénk.
2.       A szekrényünk már tele van post-itekkel, néha elbizonytalanodunk, mennyire hatékony így ötletelni vagy tanulni, de aztán már azon aggódunk, hogy a négy bútorlapból már csak kettő maradt, amiből az egyik ráadásul 90%-ban tükör és ki tudja meddig tart még ez az időszak, de a falra valószínű nem fognak olyan jól ragadni a cetlijeink.
3.       Na ugyan nokedlit azt még továbbra sem tudunk szaggatni , ellenben rájöttünk – külső segítséggel, de ezt most hagyjuk -, hogy mennyivel jobb is a frissen elkészült tészta, ha összekeverjük egy kis vajjal.
4.       Még ha csak egy pillanatra is, de megfordul a fejünkben, hogy az egy héten egyszer esedékes bevásárlóutunkra a szép ruhánkat – tényleg a nagyonszépet (azt, amiben esküvőkre is szoktunk menni)– vesszük fel.
5.       Minden nap edzünk. Tényleg minden nap és tényleg kőkeményen, aminek – és a normálishoz képest ötszörös..najó, tízszeres mennyiségű édességnek – hála már nagyjából 6 kilóval nyomunk többet – de cserébe legalább izmosabbnak is tűnünk..
6.       Az eddig teljesen jelentéktelennek tűnő üvegszemét gyűjtőkonténerhez való eljuttatása új értelmet nyert és ma már kirándulásként kezeljük, amiből nem ritkán családi programot is csinálunk.
7.       Végre van okunk a közvetlenül mellettünk lévő erdőben sétálni, mert most tényleg nem kell haladéktalanul a városban csinálnunk valamit.
8.       Szerencsére – vagy sajnos – azt is megtanuljuk, hogy milyen ruhadaraboknak nem lett volna semmi keresnivalójuk a szárítógépben.
9.       Mivel tényleg folyton edzünk már legalább háromszor – napi szinten persze – megbántuk, hogy nem rendeltünk abból az iszonyatjó edzősruhából a kék és a fekete mellé egy pirosat is.
10.   Végre nekiállunk annak – vagy amúgy is mostanra terveztük, de legalább megvan az illúziója, hogy az itthon töltött időnek köszönhető -, hogy olyan hivatalos dolgainkat és papírjainkat elintézzünk, amiket már a) legalább 8 hónapja el kellett volna, b)valószínűleg előbb-utóbb az időből kifutva intéztünk volna.
11.   Többet iszunk, de valamilyen megmagyarázhatatlan dolognál fogva kevesebbet dohányzunk – bár gyanítom ez jobban vonatkozik rám, minthogy általánosítani lehessen.
12.   Sajnos az Instagram karantén-videói után már a Netflixes sorozatok sem kötnek le eléggé, így elhatározzuk, hogy valami nagyobb kihívás elébe nézünk..mondjuk egy Bulgakov regény olvasásába – németül.
13.   Saját készítésű pozitív megerősítés és motivációs kártyák gyártásába kezdünk..de aztán elég hamar abba is hagyjuk.

 

Mielőtt legközelebb kipattan a fejemből, az az elmebeteg ötlet, hogy rendezzünk „Ki táncol a legidiótábban?” versenyt – ha már maga a klub súrolja az übergázság határait, így kibaszott logikus lépésnek tartjuk, hogy ezzel is csak emeljünk a téten – jobb, ha előveszem ezt a rövidke kis gyűjteményt emlékeztetőül:

1. Csak száraz – CSONTASZÁRAZ – padlón táncoljunk
2. A ’90-es évek vérciki mozdulatait felejtsük el. Szép volt, jó volt, de nem véletlen, hogy csak vész esetén kerülnek elő..
3. Nem vitatkozunk a taxisofőrrel, hogy a kocsinknál tegyen ki, mert majd mi hazavezetünk.
4. Előre beszerzünk egy 100-as csomag zsepit minden rohadtul váratlan bőgőrohamra felkészülve, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban mégis egy tekercs vécépapírt a táskánkba gyömöszölni, mikor már szétvet az ideg..
5. Folyamatosan pótolni az éjjeliszekrényen levő ’nyugi spray’-t
6. Ünnepnapokon és vasárnap nem az ortopédiára menni, hanem egyből a balesetire
7. Mindig tartani a fagyasztóban jégzselét
8. Nem visszaülni a váróba minden egyes vizsgálat után – az osztrák tempóra való tekintettel
9. Több orvosi szakkifejezést elsajátítani németül
10. (Többször) rákacsintani a jóképű orvosra
11. Megpróbálni segíteni a mellettünk levő – szintén sérült végtagú – betegeknek, cipzár vészhelyzetük esetén – még ha tök flúgosnak néznek is
12. Nem tornázni / próbálgatni a fájós térdünk határait a váróban és ezzel megkímélni a szemközti ágyon fekvő néni vérnyomását is.. úgysem fog megjavulni az a térd, attól, ha feszegetjük…
13. A végsőkig kitartani és a teljes letargia helyett arra fókuszálni, hogy még (!!) tudunk járni – úgy, ahogy..-, ezzel is kizökkenni a sírós hangulatból, hogy lehetőség szerint ne kelljen a kórház teljes közönsége előtt a táskánkba gyömöszölt WC-papírtekercsből tépkedni, hogy két ’már megint elromlottam és milyen ninja warrior lesz így belőlem’ bőgőroham között kifújjuk az orrunkat.
14. Villámgyorsan begyakorolni a sötétkék – ami meglepően jól áll – kölcsön-térdszorítónkban a csábos ülést keresztbe tett lábbal – ami cseppet sem királylányos, de ilyen háborús sérülésekkel ma inkább a harcos amazon szerepet választjuk, mikor visszaülünk a jóképű doki asztalára.

Összességében azt kell, hogy mondjam, az első látogatásom egy osztrák kórházban – fájdalmaimat leszámítva – roppant kellemesen telt. Az orvosok, nővérek tökre barátságosak és hála az égnek, humoruknál is vannak – a doki szerint jó eséllyel meg fogok halni.. ami most már nem olyan poénos, mint akkor volt, de ott, a maga idejében az volt, meg jobb kérdés különben sem jutott eszembe, amitől kellőképpen halállazának tűnhettem volna. Az egészségügy fáradtságot nem ismerő munkatársai iszonyat kedvesek és türelmesek a hozzájuk érkező ’parkett ördögével’, így történt, hogy az első röntgenfelvétel után vettem a bátorságot és nagy mosollyal beintegettem az üvegfal túloldalán dolgozó cirka 15 orvosnak és ápolónak. Azt mondjuk nem tagadom, hogy nagyban hozzájárult az otthonos hangulatomhoz, mikor a szomszéd széken ülő hölgy fojtott hangon rákezdett a szokásos minden kórházban elhangzó ’Anya, ne üvölts már a telefonba, mindenki minket néz!’ mondókára. Mivel minden ápoló és betegkísérő és szakorvos a legszívélyesebben fogadott, így igyekeztem én is lehetőség szerint már a legelső levegővételem előtt megtudakolni mindannyiuktól, hogy hogy is szolgál az egészségük, továbbá arról meggyőződni mindenkinél, hogy kihúzom-e hajnalig. Főleg azok után, hogy a betegszállító srác nekiállt előkészíteni nekem egy ágyat a váróban, amit persze udvariasan visszautasítottam – egy széles mosoly és egy kacsintás kíséretében -, majd a tőlem telhető legtöbb hanyag eleganciával ledobtam magam egy székre – ami láttán egyébként a mellettem ülő néniszívverése egy pillanatra kihagyott. Amúgy is a tolószékre is csak amiatt mondtam igent, mert nem akartam húzni senki idejét, elvégre így voltunk a leggyorsabbak.