Itt van ez a szó, hogy ’laza’ – majdnem Liza! :DD -, amit annyiszor használunk annyiféle helyzetben és igazából szinte mind picit másképp definiálnánk ezt a fogalmat. Én néha megkapom azt, hogy azért bírnak engem mások, mert én tök laza vagyok – aztán meg persze gondolja mindenki azt erről, amit éppen ő jónak lát -, úgyhogy szoktam néha töprengeni ezen a kis szón, hogy vajon számomra mit is jelent. Pont tegnap délután, mikor a szőnyegen feküdtem és azon gondolkodtam, hogy most tornázzak-e vagy inkább majd máskor, csak úgy jött az egyik kis gondolat a másik után, mikor elkezdtem elképzelni, hogy ha ’laza’ egy személy lenne, ő milyen lenne. Az én szememben laza nem fél.. azaz persze, hogy fél valamitől, mert mind félünk valamitől, de rajta nincs rajta az a halálos para, hogy valami nem fog összejönni, vagy valamit elcseszik. Laza csak úgy cselekszik, saját belátása szerint, mert nem igazán érdeklik őt a rosszakarói, akik pont emiatt nincsenek is túl sokan, mert ő semmi esetre sem pökhendi, csak úgy szimplán nem aggasztja mások véleménye. Itt elmosolyodtam és visszaemlékeztem, hogy én mennyit görcsöltem azon, hogy mások – mondjuk tökidegen emberek – vajon mit gondolhatnak rólam, a beszédhangomról, a frizurámról, a testalkatomról, a mozdulataimról, vagy éppen arról, hogy mennyit pislogok. Ez mondjuk mára már annyiban változott, hogy már nem zavar, ha mások kinevetnek, mert egyrészt megtanultam nevetni magamon, másrészt már merek önmagam lenni, azaz elfogadom azt, aki vagyok és nem próbálok valami irreális elvárásnak megfelelni. Tehát számomra azt, aki laza, nem a parái irányítják, hanem az ösztönei. Ez olyan például, hogy ha meg szeretnék tenni valamit, azt megteszem, mert ma már úgy vagyok vele, hogy a legnagyobb vesztenivalóm pont az, ha nem cselekszem és – kliséveszély! – ezt megbánom utóbb. Ugyanez a helyzet akkor is, ha valakinek szeretnék elmondani valamit. Miért ne tenném? Ha kinevet, vagy őrültnek néz, az miért legyen az én bajom? Nem én érzek úgy, hanem ő. Nekem csak könnyebb lett a lelkem. Ehhez az is hozzátartozik, hogy már megtörtént dolgokon sem hergeli magát az ember lánya. Ez elsőre általában nagyon furcsa érzéssel jár. Az én tapasztalatom az, hogy ez akkor sikerült, ha egy bizonyos esemény után elmosolyodsz és megfogalmazódik benned az, hogy tuti lefőtt nálad a kávé. Emlékszem, hogy – egészen konkrétan fél éve – megbüntettek, mert a lehető legrosszabb helyre parkoltam. Az egész helyzet olyan groteszk volt, mintha kívülről néztem volna magam, mert nem álltam neki toporzékolni, sőt egy ’na bazdmeg’-en kívül még káromkodni sem, nem ment fel a vérnyomásom sem, meg semmi, hanem vettem egy nagy levegőt és annyit mondtam magamnak, hogy ’na mindegy.. legalább nem tettem kárt senkiben.. ez csak egy csekk lesz, végül is mázli, hogy hamarabb ideértem, mint a vontatókocsi..’, elvégre ha már nem lehet változtatni egy helyzeten, sokkal jobb legyinteni egyet, mint műsort rendezni. A lazaság esszenciája számomra ebben van: nem cirkuszolni és görcsölni fölöslegesen, hanem inkább az adott pillanatból kihozni a maximumot – ezt itt úgy értem, hogy a mókát és a kacagást. Tök szabadon létezni a pillanatban. Ezt jelenti lazának lenni.
