Csaknem fél év is eltelt azóta, hogy az alábbi téma nagyon komolyan belekapaszkodott a fejembe és egészen idáig érlelgettem magamban, hogy kiegészítve totál kereknek érezzem, hiszen úgy látom, ebbe a csapdába egyre többen táncolnak bele.

A minap egy elég érdekes beszélgetésbe keveredtem arról, hogy mennyire érdemes a jelenlegi barátainkra támaszkodni. Merthogy ők jelenlegiek. Akár tetszik, akár nem. Nem mindegyikük, de ha épp vannak betöltetlen helyek a bizalmi körünkben, nem kell mindenáron azonnal befoltozni őket, mivel folyamatosan új emberekkel ismerkedünk és attól még, ha most nincs épp meg az a személy az életünkben, akivel bizonyos dolgokat meg tudunk beszélni, nem kell kétségbeesnünk. Én a magam részéről azt vallom, hogy nem vagyok köteles csak azért megbeszélni mindent a legjobb barátaimmal, mert ők a legjobb barátaim. Ez természetesen nem a barátaim ellen szól, de nem értek egyet azzal, hogy tartozom azzal bárkinek is, hogy az orrára kössek minden egyes problémát, vagy dolgot, ami épp foglalkoztat. Arról meg nem is beszélve, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindenkinek máshol vannak a határai, és mindenkitől mást és mást várhatunk el. Itt vannak például azok a kényes témák, amikbe azok, ’akik csak a legjobbat akarják nekünk’ előszeretettel – pardon me – pofáznak bele, sokszor sajnos nem azokat a szempontokat szem előtt tartva, ami nekünk a legjobb lehet. Itt van mondjuk például ez a dolog, ha valami kisiklik a pasimmal, vagy a csajommal. Na már most, az én imádott barátaim, amint ez a téma szóba kerül, már ugrásra készen reagálnak, hogy szépen ’elkussoltassanak’, mert az tulajdonképpen ’nem is úgy van’, ahogy én látom  és még én vagyok a hülye, hogy nem becsülöm meg azt, amim van. Én úgy vagyok vele: ahhoz, hogy beismerjük, hogy valami már nem kóser és mindezzel egy időben felismerjük – és elfogadjuk – a saját és a másik hibáit is, ahhoz bátorság kell. Kurvanagy. Ezelől pedig az átlagember imád menekülni. Mert egyszerűbb mindenkit lehülyézni a komfortzónánkból és arra biztatni a másikat, hogy legyen ő is gyáva, mert az olyan jó buli, ha valaki nem veszi a kezébe a saját élete irányítását. Hát kurvanagy buli. Ugyanez a helyzet akkor is, ha már nem találjuk a helyünket a melóban. Mikor én külföldre költöztem, kaptam hideget-meleget, inkább hideget, hiszen nekem ’már itt lenne az ideje beállnom a sorba’, nem még most nekiállni kalandozni. Amit teljes mértékben el kell, hogy utasítsak, hiszen véleményem szerint annál rosszabb nincsen, ha lemondunk saját magunkról. Tökmindegy, hogy egy kapcsolat, vagy a karrierünk miatt, magunkat becsapni nagyon csúnya dolog. Számomra ez tartozik például a főbenjáró bűnök közé. A gyávaság. Amikor gyávák vagyunk lépni és tenni azért, ahova a szívünk húz. Persze, mint mindent, ezt is érdemes ésszel csinálni, de maga a változás mindig csodálatos lehetőségeket hordoz magában, amiről vétek a környezet nyomása miatt lemondani.

Liza

Reggel 6-kor átnyargalni a Népliget megállóban. Na, az megér egy misét. Fura volt az egész érzés, hogy pár éve még én is hazafele tartottam valami buliból szombat hajnalban, most meg.. most meg igyekszem a bécsi buszhoz.. na, nem mintha Bécsbe mennék, de ott kell átszállnom. Ahogy a lottó ház mellett kanyarodtunk a körúton, azon tűnődtem, miről írjak.. mert éppenséggel mostantól többet fogok csinálni mindenből, amit szeretek és kevesebbet mindabból, aki az idegeimre megy. Pár hónapja egy nagyon kedves srácnak bizonygattam azt, hogy “Az élet rövid és törékeny, hidd csak el!”. Ami tulajdonképpen képmutató az én számból, mert igyekszem én cukormázzal feltölteni mindent.. de be kell vallani, nem ez a specialitásom. Úgyhogy nincs mese: elindítom a Doktor Szöszi soundtrack albumot (ami kifejezetten jól jön, amikor rossz a kedvem, vagy ideges vagyok) és belevágok a terveim megvalósításába.. meg egyáltalán az élet élvezésébe.

Liza

Sokat töprengtem, hogy elkezdjem-e az online magazinomat..illetve az igazi dilemma az volt, hogy mikor és miről. Nagy vágyam volt ez mindig, hogy letegyek az asztalra valamit, ami tudjátok, értékes és hozzáadhat a generációmhoz..az utánunk következő generációról nem is beszélve. A divatblog ötlete elég kecsegtető volt, az „életrevaló” csajos magaziné méginkább, de a jó induló téma nem akart jönni sehogy sem. Ma reggel is így keltem fel, hogy „itt a Hulk-power, csapassuk!!”..és nem indultak be a fogaskerekek, aztán eszembe jutott, hogy ez a mai nagy nap: elkezdtem egy adventi-játékot (a challange nekem nem jött a számra soha és talán nem is fog..:)).

Az előbb, amikor eldekkeltem a cigimet az erkélyen belémhasított a felismerés, hogy a kezdet kezdetének ennél jobb témát és időszakot nem is találhatnék, mint a játékomról szóló írást, amiben minden napra kihúzok a kis dobozkámból egy cetlit, rajta egy olyan tulajdonsággal, ami utat mutat a napomra.

Most nem is bemutatkozó cikkel kezdek, ahogy írok úgyis kialakul a kép rólam, így vágjunk bele in medias res az első cetlivel:

FIGYELEM

Visszaugorva reggelre: Mit jelent ez a szó, mit várok tőle? Elsőre az ugrott be, hogy „ez kapóra is jön, hiszen most kezdem életem új szakaszát, új karriert építek ki magamnak, keresem..inkább üldözöm a jó lehetőségeket, biztos ebben kell figyelmesebbnek lennem!”

Rögtön meg is fogadtam: „Figyelmesen fogok mindent elolvasni; figyelmesen fogom megírni a leveleimet; figyelmesen fogok felkészülni az új feladatokra; figyelmesen fogom áttanulmányozni az összes cikket, ami a „kis tervemben” segít; figyelmesen végig fogom olvasni a blogot, amit már napokkal ezelőtt kiszemeltem magamnak az engem mozgató témában; figyelmesen fogok nyelvet tanulni..” Itt megtorpantam. Átkapcsoltam a kedvenc és varázslatosnak tűnő trükkömhöz: jegyzeteket fogok írni – szeretek kézzel írni magamnak jegyzeteket kis füzetekbe a megtanuladnó dolgokról, mert azt hiszem mindig, hogy ez a kulcs – és minden nagyon cukormázas lesz. De nem is nagyon indult be a processz.

Most ha visszaugrunk az erkélyre: egyszer csak felvillant a kis villanykörte a fejem mellett és rájöttem, a figyelem nem ezt jelenti – vagyis, nem csak ezt. Odafigyelek a körülöttem zajló dolgokra, más emberekre mondjuk. (Jó lett volna mondjuk elsőre (kedvesen!! itt ez a lényeg:D ) megdicsérni a kedves barátnőm frissen töltött száját, ami tényleg jól áll neki.) Armen, a társam felé is a lehető legtöbb figyelmet fordítani, amire nem is lehet jobb példa, hogy elmosogatok szépen mindent, mire hazajön hozzánk. Armen egyébként a legnagyobb támogatóm, olyan nekem, mint egy nagyon jó menedzser, aki lelkesít, amikor támad egy ötletem, örül, amikor sikerem van, támogat, amikor kivagyok, biztat amikor sírok (vagy arra, hogy ne sírjak, vagy arra, hogy sírjak jobban, mert az kell most ), megkérdőjelez, amikor egy ötletem jobban ki kell dolgozni és nagyon szurkol nekem, hogy elérjem, amit el szeretnék. Ő egy “az igazi pozitív” karakterem. Erre a témára most azért nem ugrok át, mert ez nem a „jaj de szerencsés és hálás vagyok” téma vezérelte cikk.

És a figyelem legfontosabb szelete pedig elég gyakran kimarad belőlem: hogy figyeljek oda magamra. Arra, hogy ez az egyetlen drága életem és nem halogathatok tovább, nem ülhetek egy vágyamon, vagy egy ötletemen, mint ahogy ezen a magazinon ülök már ki tudja, hányszáz hete.

Így a mai tanulságom: a figyelem. Én oda fogok figyelni magamra, az ötleteimre, a megérzéseimre, a lehetőségeimre is. Visszakérdeznék, de nem gondolnám, hogy az első napon már itt tolonganak a leendő olvasóim és várnák, hogy visszajelzést adjanak. De azért inkább megteszem, hiszen én is itt vagyok: Ti mire fogtok figyelni, brokkolisok?

Holnap jövök a következő cetlivel, elég izgatott vagyok, most valami igazán jó dolgot érzek közelegni.

Puszi, Liza